Kedves Naplóm!

​

2011. 10. 17-én hajnali hat órakor (a szokottnál jóval korábban) keltem fel. Három órát aludtam az éjszaka, ám korántsem az izgalom volt ennek az oka, csupán kiment az álom a szememből. Régen mindig izgatott voltam, ha valami változás következett be az életembe. Teszem azt, egy táborozást megelőző éjszakán sosem tudtam aludni, annyira vártam már a reggelt. Ám mióta leukémiás vagyok, azt érzem, hogy semmi nem tud izgatottá tenni. Ezért a „miben változtál meg Emili” listára ez is feljegyezhető már.

​

Szóval forgolódtam jobbra majd balra, mígnem végül reggel lett. Felkeltem, felöltöztem, és már a szoba közepén várakozó csomagjaimhoz léptem. Utolsó és gyors ellenőrzést tartottam, hogy mindent elcsomagoltam-e amit akartam, majd lezártam a bőröndöt.

(Ezt a hatalmas gurulóst az eltáv alatt kaptam anyutól ajándékba. Előtte ilyen hatalmas bőröndöm soha nem volt még, a magam 164 centiméteremhez viszonyítva a derekamig ért. Ebbe aztán lehetett pakolni. Nem hagytam ki semmit! Vittem a fotókat, a tanulnivalót, a barkács készletet, egyszóval mindent!)

            Dominik nemsokára meg is érkezett, és bepakoltuk a csomagjaimat a kocsiba. Utunk először a Benedek középiskolába vezetett, ahol gyorsan még írtam egy témazáró dolgozatot, mielőtt visszaköltöztem a kórházba. Halaszthattam is volna ebben az évben, de az osztálytársakkal akartam szakvizsgázni, így a kemoterápiával párhuzamosan folytattam az iskolát is. Szerencsére hamar befejeztem a dolgozatot, így mehettünk is tovább a kórházba. Izgalommal töltött el a tény, ahogy agyam eljátszott a kósza gondolattal, hogy talán megkaphatom ismét a 888-as szobát. Annyi emlék fűzött hozzá, jó lett volna ott folytatni mindent, ahol abbahagytam.

A kocsiban ülve egyre csak az járt a fejemben, hogy végre ismét beköltözhetek a kis mesebirodalmamba; az üvegkalickába. Nem rettentett a tudat, hogy újból kórházlakó leszek, egyenesen örültem, hogy ismét betérhetek egy olyan világba, ahol béke és szeretet honol, ahol annyit barkácsolhatok, amennyit csak szeretnék, és ami a legfontosabb: eközben gyógyulhatok is! A kórházba megérkezve fent a hematológiai emeleten hatalmas bőröndömet magam után húzva léptem a nővérpulthoz, hogy megtudjam, melyik szobát foglalhatom el. Azonban a nővérpultnál nem túl vidám hír fogadott. Sajnos az osztályon csak néhány kis szoba volt. Ezek közül azonban egyik sem volt üres. Azokban a szobákban, ahol egyedül feküdtek a kezelt leukémiás betegek, ott férfiak voltak, így oda nő nem feküdhetett be. Elképedve hallgattam azt, ahogy a nővér közli velem, kénytelen leszek beköltözni egy nagy kórterembe, olyan betegek közé, akik nem izoláltak, de még csak nem is leukémiásak, és ott senki nem visel majd maszkot, sem a betegek, sem pedig az őket látogató rokonok. Majdnem elsírtam magam a kétségbeeséstől a nővért hallgatva. De hogy is ne rémültem volna meg, hisz gondoljunk csak bele. Eddig, mióta leukémiás vagyok, mindenkitől azt hallottam, hogy a maszk nélkül közösségben nem tartózkodhatok, mert megbetegedhetek. A fertőzések pedig, melyeket elkaphatok, súlyosan hathatnak rám, tekintve gyenge immunrendszeremet. Értetlenül álltam a nővérpult előtt. Próbáltam győzködni az ápolónőt, hogy akkor inkább visszajövök máskor, hisz steril szoba nélkül veszélybe kerülhetek, de akkor már késő volt, nem engedtek elmenni.  Rettegtem attól, ami vár rám.

– Szép jó reggelt, mi a probléma? – kérdezte már-már túl nyájas hangon Red doktor úr.

– Azt mondják, nincsen kis szoba. De én nem feküdhetek be nagy kórterembe más betegek közé – válaszoltam kétségbeesetten.

– Hát pedig kénytelen lesz! Ez nem szálloda. Köszönje meg, hogy van ágya ebben az intézményben, és azt is, hogy nem a folyosón kell megkapnia a kezelést! Járhatott volna úgy is! – oktatott ki fennhangon.

Majd folytatta:

– Most pedig tessék befáradni a hatágyas kórterembe! – vigyorgott önelégülten.

De én nem mozdultam egy tapodtat sem. Mintha földbe gyökerezett volna a lábam, úgy álltam jót magamért, dacos tekintetemmel korbácsolva a doktor elnyomását, aki gúnyosan mosolygott felém.

– De engem nem véletlen ma hívtak vissza kezelésre. Nekem Dr. Ábel mondta, hogy ma jöjjek, mert ma már lesz üres kisszoba – mondtam kétségbeesetten.

– Dr. Ábel nem tartózkodik Magyarországon, a hematológusok külföldre utaztak a kemoterápiákkal kapcsolatban tárgyalni, így be is mehet a szobába, mint mondtam! – majd a mondatának végére odatűzött még egy mosolyt, mellyel kifejezte, hogy megnyerte ezt a csatát.

Én pedig megfordultam, és letört szárnyaimmal bekullogtam a nagy kórterembe.

– Ha Dr. Ábel megtudja, rettenetesen dühös lesz, hogy mit tett velem Dr. Red, míg ő távol volt. Dr. Ábel biztosított engem a steril szobáról. Minek volt a sok igyekezet, anyu steril takarítása, a maszk, hogy nem mehettem tömegbe, ha ez a férfi egy pillanat alatt tönkretesz mindent? – gondoltam magamban.

Bekullogtam a hatágyas szobába, a 1834-esbe. Körülnéztem a kórterem küszöbéről. Tele volt öreg nénivel. Senki nem volt leukémiás ott, többnyire vérnyomásproblémások voltak. Ahogy beléptem az ajtón, jobb és bal oldalon is három-három ágy volt. Bal oldalon a középső ágy üres volt. Odamentem. A bőröndöm el sem fért, olyan közel voltak az ágyak egymáshoz.

(Dominiknak aztán haza is kellett vinnie a bőröndömet, csak kevés dolgot hagyhatott ott nekem, ami befért az ágy mellett lévő kis éjjeliszekrénybe.)

 Leültem az ágyamra, ruhástul, kétségbeesetten, maszkban, törökülésben. Velem szemben az ágy üres volt. Viszont bal oldalon az ablak mellett egy magatehetetlen idős néni feküdt. Az ágya alatt lógott hatalmas vizelettel teli ballonja, ami eresztett, és az ágya alatt állt tócsában a pisi.

Az ajtó felöli oldalon pedig (velem szemben) egy kedves idős hölgy volt. Ültem az ágyon, és reménytelenül bámultam ki a fejemből. Aztán berontott a kórterembe Red doktor.

– Emili! Maga miért nem öltözött még át? Vegye le a maszkot! – szólt rám erélyesen.

– Nem veszem! – feleltem makacsodul.

– Pedig vegye le! – szólt rám egyre erőteljesebben.

Lélegzetem egyre hangosabbra nőtt, a méreg elöntötte szívem. A félelem haragra gerjesztett. Rettegtem attól, ha leveszem a maszkomat, elkapok valamilyen fertőzést, amelyből nem tudnak majd felerősíteni.

– Emili, vegye le a maszkot! – kiáltott rám erőszakosan Dr. Red.

Nem volt ott senki, aki védelmemre kelhetett volna. Dr. Ábel olyan messze volt, ahol nem tudtam volna elérni, Dominik pedig meg sem mert szólalni. Így hát levettem a maszkot. Egy légtérbe kerültem a többiekkel. A szoba nem volt szellőztetve, így az egymás tüdejéből kiáramló levegőt lélegeztük be. Már a tudattól is rosszul voltam, hogy mennyi baktérium lehet alapból a levegőben, tekintve, hogy ez egy kórház, de így még a többi beteg légzőrendszerében letapadt kórokozót is belélegezhetem. Ezeket a szobákat nem úgy fertőtlenítik, mint a kis 888-asat. Itt nincs hypós lábtörlő a küszöb előtt, így mindent be tudnak hozni a nővérek és a látogatók a cipőtalpukkal. Mikor levettem a maszkot, meztelennek éreztem magam, és reménytelenül elveszettnek!

– Helyes! És most vegye át a pizsamáját! – mosolygott önelégülten, majd kiment.

– Ezt nem hiszem el – zsörtölődtem magamban. – Soha nem vettem volna le közösségben a maszkomat! Hogyan kényszeríthetett rá orvos létére?

Mintha csak meg akart volna ölni ezzel a cselekedettel. Úgy éreztem, megaláztak és elnyomtak! Gyűlöltem az érzést, hogy az erőszakosság vezette el céljához a doktort, amellyel olyanra kényszerített, melytől a zsigerem legmélyén ódzkodtam; emberek közé zárt. Hiszen belém kódolták a betegség legelején, hogy:

SOHA, SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT, NE VEGYEM LE A MASZKOT KÖZÖSSÉGBEN, MERT AZ A VESZTEMET OKOZHATJA.

– Ezt nem hiszem el. Mikor jön már vissza Dr. Ábel? Ő soha nem hagyta volna ezt!

Mélabússágomba takaróztam, mikor rám tört Dr. Red.

– Mondja csak, Emili, maga süket? Mi lesz? Vegye fel a pizsamáját!

Dr. Reddel egymás szemébe néztünk. Akár az oroszlán és a kisnyúl. Ekkor nagy lendülettel belépett egy ápolónő az ajtón.

– Emili, gyere EKG-ra – mondta.

Én pedig örömmel mentem. Lehet, hogy a háborút nem, de a csatát megnyertem. Nem kellett átöltöznöm, az ő parancsára nem! Elballagtam a vizsgálóba, ahol levettem a pólóm, és a mellkasom bekenték hideg zselével, majd a kis tappancsokat rám tapasztották.

(Az EKG elengedhetetlen volt a kezelések előtt. Valahányszor beköltöztünk a kórházba, elvégezték ezt a vizsgálatot, mert ha valami nem stimmelt volna a szívemmel, akkor nem kaphattam volna kemoterápiát. De szerencsére ezúttal is mindent rendben találtak.) Mikor végeztünk a vizsgálattal, visszavehettem a pólóm, és visszacsoszogtam a hatágyasba. Kibújtam papucsomból.

(Puha, plüss papucskámból, mely kellemes és meleg viselet, ám ide nem túl alkalmas, mert egyből szürke lett a kosztól. A kisszobába való, ahonnan nem lépek ki, és tiszta marad.)

Alig visszaértem, csörgött a telefonom. Anyu hívott:

– Szia.

– Szia! Na? Kaptál szobát?

– Hát szobát azt kaptam. De milyet…

– Milyet?

– Hatágyasban vagyok, nem egyedül, és nem is leukémiásokkal.

– Micsoda? – háborodott fel anyu.

– Dr. Ábel elutazott külföldre, Dr. Red utasítására vagyok itt. Levetette a maszkomat.

– Micsoda?

– Hát én is így reagáltam.

– Emili, ne maradj ott, gyere haza.

– Késő már. Mielőtt megtudtam volna, melyik lesz a szobám, aláírattak velem a papírt, hogy befeküdtem.

– Hát, az marha jó. Meló után sietek hozzád, tarts ki!

– Okés! Szia.

Mikor letettem a telefont, átvettem a pizsamámat.  Beizzítottam picurka netbookomat, és elkezdtem filmet nézni, hogy lekössem a gondolataim. Hisz nem szabadott idegeskednem, a gyógyulás a nyugalomban rejlett. Csak hát nem mindig adott a környezet hozzá, mint tudjuk, hogy nyugodt állapotban gyógyulhassunk.

Felidéződött bennem a kép, hogy egy hónappal ezelőtt Dr. Red lekiabálta a fejemet azért, mert látogatókat fogadtam és veszélybe keverem magam. Most pedig ő veteti le velem a maszkomat. A különbség az csupán, hogy ha hozzám látogató jött, akkor volt rajta maszk, megtörölte a lábát a kinti fertőtlenítős lábtörlőben, és a kezét is megmosta. Különös ellentétek ezek… Akkor fontos volt a sterilség? Most nem az? A különbség továbbá még az is, hogy akkor volt felügyelet Dr. Ábel személyében most pedig nincsen. Így minden mindegy. Ahogy Dr. Red fogalmazott akkor:

„Száz ember aggódik Maga miatt”.

Ezek szerint Dr. Ábellel az aggódó száz ember is elutazott külföldre kemoterápiáért. Én hülye, meg milyen lelkesen jöttem be ma reggel, sőt, még vártam is ezt a napot.  Erre tessék, mit kapok? Cinikusságot és hatalmas százalékú esélyt arra, hogy még betegebb leszek. Rövid idő elteltével jött az első hangos köhögés a teremben, melyet további három követett. Én pedig riadtan, egyre mélyebbre lapultam a takaróm alá. Még, hogy a leukémia a legrosszabb, ami történhetett velem. Hát nem… hanem az emberi hanyagság, amely miatt kénytelen vagyok hagyni, hogy megfertőződjem. Rettenetes volt ezt a napot megélni agyban, hogy tudtam azt, mi vár rám, és lehetne ellene tenni, el lehetne kerülni ezeket a rizikófaktorokat, ám nem teszik meg. Mert a felsőbb akarat győzedelmeskedett felettem, mert elnyomtak.

Rövidesen jöttek, és beszúrták a branült, majd bekötötték a kemót. Legnagyobb meglepetésemre nem kék, hanem sárga volt. Az infúzió hosszú órákon át csepegett, nekem pedig rettentően kellett már pisilnem. Míg a kisszobában ki tudtam menni a szobában lévő WC-re, itt az ágyamtól nagyon messze volt a mellékhelyiség, nem tudtam volna egyedül kimenni, mert fognom kellett a kemós zacskót a kezemben, magasra emelve. Én pedig ágytálba nem fogok pisilni, ezt már nagyon rég eldöntöttem. Számomra annyira természetellenes, hogy a tiszta ágyba betegyenek alám egy fémtálat, amibe fekve pisiljek bele, hogy én inkább visszatartom akkor is, ha már nagyon kell. Nem lehetek soha annyira rosszul, hogy ne tudjak kimenni a WC-ig. Így hát visszatartottam, míg le nem csöpögött a kemoterápia.

Mikor kikötötték az infúziós gumicsövet, felkaptam papucskámat, egy kis zacskóba tettem a tusfürdőmet, a kis törülközőmet és a WC-papírom is, majd elindultam a mosdó felé. Kimentem az osztály egyetlen közös WC-jére. Rettenetesen büdös volt. Igyekeztem nem hozzáérni semmihez. Ez elég nehéz volt, hisz a kezemben a kis tisztasági csomagot tartottam, amit nem volt hova letenni, és a pizsamám is lelógott volna a koszba, ha nem fogom. De minden igyekezetem ellenére, ahogyan a csésze fölé emelkedtem, a lábam a csésze tövéhez ért, és a puha, rózsaszín pamut papucskám e pillanatban átázott az ott lévő vizelettócsától. Annyi mindenre figyeltem, hogy azt észre sem vettem, egy hatalmas tócsa pisibe léptem, amit a papucsom egyből magába szívott.

EZT NEM HISZEM EL!

Hányni tudtam volna, annyira undorító volt.

– A kurva életbe!

Káromkodtam, nem fogtam vissza magamat. Az sem érdekelt, hogy hangosan adtam ki magamból a véleményemet. Innentől semmi nem érdekelt már. Ez annyira gusztustalan volt, hogy azt hiszem, a sterilségtől a lehető legtávolabbra kerültem, húgyban tengődtem. Kezet mostam, és becsaptam magam mögött az ajtót. Fel tudtam volna robbanni. Undorodtam. Ahogy csoszogtam vissza, a padlón ott maradt a pisilenyomat a papucsomból. Visszaértem az ágyamhoz fogtam egy nejlon zacskót, belerúgtam a papucsomat és a zoknimat is. Higiéniás fertőtlenítő kendővel kétszer-háromszor áttöröltem a lábam, és felhívtam anyut, hogy hozzon nekem gumipapucsot, amilyen gyorsan tud. Feküdtem az ágyban, és arra gondoltam, nem hiszem el, hogy ez velem történik meg. Én ki nem szállok az ágyamból, míg anyu ide nem ér. Szerencsére hamar eltelt a nap, jött is anyu. Elképedt a körülményeken, ahogy talált engem. Jelenleg jobban féltem attól, hogy a kolera visz el, mint a leukémia. Viccet félretéve borzasztó állapotok uralkodtak. Anyuval aztán elkezdtünk komolyabb dolgokról beszélgetni.

− Lefolyt az első zacskó? − kérdezte.

– Igen, de ezúttal sárga volt.

– Sárga?

– Igen.

– Mikor kapod a következőt?

– Holnap. Öt napig, minden nap fogok kapni egyet.

– Ez nagyon kemény lesz akkor.

– Tudom. Az előzőnél csak minden másnap kaptam, így volt időm összeszedni magam, de ezúttal nem lesz. Ez sprintfutás lesz! Egy szusszanatra végig kell most futni az egészet.

– Hát igen.  És Dr. Ábel mikor jön haza?

– Csak jövő héten, talán hétfőn.

– Az nagyon soká van még.

– Nekem mondod? Addig ki tudja, mibe lépek itt még bele − nevettem.

Elég hamar besötétedett odakint, az ősz uralkodott már a tájon, hamar elkergette az égről a napot. Anyu így hat óra felé haza is ment. Éjszakára hárman maradtunk a szobában. Azon a soron ahol én feküdtem, egyedül voltam a középső ágyon, a velem szemben lévő soron (bal oldalon), egy magatehetetlen idős néni feküdt rácsos ágyban. A néni alatt egy hatalmas vizeletes ballonból csöpögött alá a testnedve, melyről már korábban meséltem. Már szóltunk az ápolóknak, de semmit nem tettek ellene, azóta már egyre nagyobb tócsa gyűlt össze alatta. A velem szemben lévő középső ágy üres volt még mindig, ám a jobb oldalon egy kedves idős hölgy feküdt magas vérnyomással.

Az este eljövetelével lekapcsolták a neonlámpát a nővérek. Eljött a „takarodó”, úgy gondolták ideje aludni a betegeknek. De ki tud este nyolc órakor elaludni?

A rossz állapotú néni nyöszörögni kezdett. Bár hitt ő minket rokonnak, szomszédnak, közeli barátnőnek, gyenge elméje ellenére pontosan tudta, mikor kell étkeznie, hogy vércukorszintje ne boruljon fel. Sokszor megitattuk, és ha kellett, szóltunk a nővéreknek, hogy etessék meg. Most a vacsora miatt nyöszörgött, így kimentem szólni a nővéreknek, majd visszatérve a szobába befeküdtem az ágyamba.

Ekkor a tiszta szellemű idős hölgy megszólított engem:

– Magácska még olyan fiatal, mit keres itt? – kérdezte kedvesen.

– Leukémiás vagyok.

– Leukémiás? Ilyen fiatalon?

– Igen.

– A leukémia, ha jól tudom a fehérvérsejtek elszaporodása a vérben, és a csontvelő helytelen működése igaz?

– Hát… igen. – Csak pislogtam az idős hölgy tudásán. Rögtön tudtam, hogy nem csak ép elméjű, hanem magas intelligenciájú is.

– Milyen természetellenes ez, hogy a fiatalok vannak a kórházban − mondta, majd szeme elszomorodott.− Van két gyermekem, de a lányom halálát sosem tudtam feldolgozni máig, pedig már húsz éve itt hagyott minket.

Csak hallgattam őt, idős fáradt szavait, és nem tudtam mit mondhatnék. Nem is kellett szólnom, hisz a néni mesélt magától, mert mesélni akart!

– Harmincöt évesen halt meg cukorbetegségben a lányom. Tizennyolc éves volt, mikor kiderült, hogy cukorbeteg. Akkoriban nem volt inzulin, nem volt ilyen fejlett az orvostudomány még. Akkoriban még nem kezelték ilyen jól, mint most. Tizenkilenc- húsz évig tudott élni ezzel a betegséggel.

Ahogy az idős hölgy mondta:

– Habzsolta, falta az életet. Nem vette komolyan azt, hogy beteg. Pedig én mindent megettem azért, hogy jól legyen. Mindig sütöttem neki cukormentes süteményeket, főztem rá diétásan, de ez mind fabatkát sem ért, mert ő nem vette komolyan. Sokszor jött a telefon, hogy elvitte a mentő. Volt, hogy rendbejött, de a legutolsó rosszullétéből már nem jött ki. Kómába esett és meghalt. Rettenetes érzés volt, soha nem fogom elfelejteni, ahogy hazahozták a koporsóban.

A kórteremben síri csend lett.

Összeszorult a szívem. Csak néztem a nénit, ahogy bámul maga elé, majd megrázza a fejét:

– Na, de ne beszéljünk ilyen szomorú dolgokról!

Mennyi minden fájdalmat kell az embernek megélnie élete során. Milyen súlyokat kell cipelnünk, és azt mondják, mire megöregszünk, az élet bölccsé tesz minket. De nem az élet tesz bölccsé valójában, hanem a sok fájdalom. Ha választhatnánk, kinek kéne ennyi rossz árán a bölcsesség? Néztem ezt a hölgyet, és szeretett Dédimamám jutott az eszembe. Márciusban lesz kilencvenegy éves. Nem tudja, hogy beteg vagyok, nem mondtuk meg neki. Csak reménykedhetek, hogy élni fog még, mire meggyógyulok, és ismét láthatom ebben az életben. Szóval a Dédimamám épp ilyen bölcs asszony. Ő is rengeteget mesélt nekem már a régi időkről, a háború borzalmairól.

Egyszer elmesélte, hogy nem sokkal miután a nagymamámat megszülte, kénytelenek voltak német katonákat elszállásolni a háború miatt éjszakákra. Egy éjjel német a katona rátört a Dédimre, aki mellett ott aludt az akkor még csecsemő nagymamám.  Attól, hogy a Dédim örökre a szégyennel éljen szívében, hogy megerőszakolták, a náluk vendégeskedő tizennyolc éves Tóni mentette meg, aki időben lépett be a szobába. Akkoriban azonban nem sok nő volt ilyen szerencsés, mint a Dédimamám. Az ő elmondása szerint akkor az abortusz megengedett, és ingyenes volt. A németek által itt hagyott magvakat a nőkből rutinszerűen távolították el. Sajnos a Dédim szomszédja és egyben jó barátja is beleesett ebbe a szörnyű hibába. Mert csak hibának lehet nevezni azt, hogy valaha történhettek efféle dolgok. Három abortuszon ment át a Dédi szeretett barátnője, a német katonák szórakozása miatt, és emiatt aztán soha nem lehetett többé gyermeke, soha nem szülhetett, hiszen az akkor még nem túl szakszerű abortuszok úgy károsították a méhét, hogy többé nem foganhatott benne meg új élet. Mikor a férje és a dédnagyapám egyszer ittak, elsírta magát a férfi:

– Ha nekem lehetett volna gyermekem, minden ünnepen új ruhát vettem volna neki.

Akkoriban pedig az új ruha hatalmas dolognak számított. Az idő múlása, az élet kegyetlensége miatt van az, hogy mire megöregszünk, bölcsek leszünk, szívünk pedig fájdalommal telik majd meg. Húszévesen ezt a nénit nézve, ki összeszorult szívvel idézte fel halott gyermeke emlékét, rettenetes volt. A kórházban hallottak örökké kísérteni fognak, úgy hiszem. Komoly ára van annak, ha valaki öregszik, ha valaki bölcsebb lesz. Lehet, hogy leukémiás vagyok, holnapra a kemó is hat majd bizonyosan, és cefetül leszek, ám jelenleg úgy érzem, nincs jogom hozzá, hogy panaszkodhassak. Amennyire nem akartam ebbe a szobába befeküdni, most legalább akkora dolgot tanultam. Tisztelnem és komolyan kell vennem a betegséget. Hisz a néni lánya, ha komolyan vette volna cukorproblémáját, talán még ma is élhetne. Olyan, mintha az Isten az égből, az emberi sorsokkal akarna nekem üzenni, mintha csak tanítani akarna. Volt oka, hogy ebbe a szobába küldött. Ám ahogy az órára pillantok, későre jár. Holnap vár rám megint egy zacskó a kemoterápiából. Becsukom mára a naplóm, de tudom, a holnap még rengeteg meglepetést tartogat számomra az élet, és félelem nélkül, kitárt szívvel kérem az eget, holnap is adjon nekem erőt a próbatételekhez!

​

Jó éjt 1834-es!